Ki kell írnom magamból ezt a mérhetetlen fájdalmat. Nem volt közeli hozzátartozóm. Barátom volt. A megdöbbentőbb az, hogy ennél sokkal többnek, a testvéremnek érzem.
Karácsony előtt pár nappal találkoztunk utoljára. Karácsonyváró műsorunknak ő volt a vendége. Emlékszem - visszacsengenek a szavak, amit mondott, ahogy verset mondott –, béke ült a szivemre, meghozta a karácsonyt. Osztotta a szeretetet, olyan emberi értékeket vonultatott fel, melyekhez nem szinészet, szakmai tudás kell, hanem mélységes emberség. Igaz őszinte kitárulkozás, mint ahogy a szerepeiben sem igazán játszott, csak önmaga volt. Védtelen, ugyanakkor sérthetetlen, tiszteletet parancsoló jellem. Lánglelke megperzselt, az a bizonyos móriczi tisztító tűz égett benne. A miénk volt. Ez a föld formálta ilyenné. Innen indult a legkisebb királyfi, hogy megmutassa, mire megy királyi segítség nélkül a maga emberségéből. Hatalmas szíve naggyá tette, barátokat, segítőket állított mellé, szerénysége előtt kapuk, végtelen szeretete előtt szívek nyíltak meg. Nem kért, mégis kapott – nem kértük, ő mégis adott. Hitet, példaképet, útmutatást a Felvidéknek, összetartozásra intést a magyarságnak. Ismerte ezt a sorsot, milyen kirekesztettnek lenni. Itt még nem, ott már nem otthon lenni. Megtanult alázattal, emelt fővel járni. EMBERnek lenni. Nagy terveket szőtt, szőttünk. Jobbá tenni ezt a világot, elindítani egymás felé az embereket, összefogni az értékeket. Neki, vele hiszem, hogy sikerült volna.
Boldog volt. Nagyon. Meg is riadt ettől. Félt, hogy nem lesz tökéletes ebben a szerepben. Apaszerep – ahogy ő érezte ennek súlyát – a legnagyobb alakítása lett volna. A fontos dolgokat ő szerette volna fiának megtanítani.
Anyaország, rád hagyta szeretteit! Vigyázz a Kedvesre és a kicsi Gyermekre! Mutasd jobbik arcod nekik, hogy a mi Királyfink békében álmodhasson szebb jövőt nekünk!
Ki kell írnom magamból ezt a mérhetetlen fájdalmat. Nem volt közeli hozzátartozóm. Barátom volt. A megdöbbentőbb az, hogy ennél sokkal többnek, a testvéremnek érzem.
