BUDAPEST. A családot is segíteni kell a nevelésben. Ehhez a szülőknek is nagyobb megértéssel kell a tanár felé fordulniuk.
"A szülők is idegesek, és nem tudják már mire való volna az iskola. Azt várják tőle, hogy a kész tudásanyagot a gyerek fejébe beletegyék, amivel majd bejut az egyetemre. Holott minden gyereket arra kellene megtanítani, hogy a saját helyzetéből, tehetségéből kiindulva, gondolkodni tanuljon meg" – mondta az Igennek adott karácsonyi interjújában Jelenits István piarista szerzetes, irodalmár.
"Az én kamaszkorom a háborúra esett. Nagyváradon éltünk, édesapám tisztviselő volt, és amikor néhány kézipoggyásszal el kellett menekülnünk, a hátam mögött ottmaradt a gyerekkorom. Budapesten rátaláltam a piarista iskolára, és abban egy új otthonra, olyan környezetre ahol jól éreztem magam – meséli Jelenits tanár úr az Igen.hu-n, hozzátéve: a piarista lét nem egyszerűen vizsgákra készíti fel a gyerekeket, hanem igyekszik a világban is eligazítani őket.
Szerinte a tanár „nem csak egy feladatra kap megbízást, hanem gondolkodni, meg problémákat felismerni kell megtanítania a gyermeket. Persze a mai iskola egyik nehézsége, hogy nagyon sok információs eszköz áll a gyerek rendelkezésére, amivel megtanul bánni, és ha elunja, egy másik dologgal kezd foglalkozni.” A szülő pedig „nem azzal tud segíteni, hogy pusztán ellenőrzi a gyerek leckéjét vagy megcsinálja helyette. Legyen inkább kíváncsi arra, hogy most mit és hogyan tanít az iskola, így tudja felkelteni a gyerek érdeklődését.”
Jelenits István kifejti: „a tanárnak a családot magát is segíteni kell a nevelésben. Ehhez a szülőknek is nagyobb megértéssel kell a tanárhoz fordulniuk, hogy ne csak a gyerekét bízza az iskolára, hanem maga a családfő is bizalommal forduljon hozzá.”
A piarista szerzetes az esélyegyenlőségről elmondja: ez „sportnyelven szólva nem azt jelenti, hogy mindenki egyforma méretű cipőben fut. Hanem attól esélyegyenlőség, hogy mindenki olyan cipőt hord, amekkora lába van. Nem tűnnek el a társadalmi egyenlőtlenségek akkor, ha ugyanazok elé a feladatok elé állítjuk az otthon elhanyagolt gyereket, és az otthon is inspiratív szellemi környezetben nevelkedőt. Csakis attól, hogy másképpen foglalkozunk az egyikkel és a másikkal is.”
Hozzáteszi: a tanárnak „nyitottnak kell lennie a gyerekekre. A gyakorlott tanár folyamatosan kontaktust tart velük, és észre veszi ha unják, akkor gyorsabban lép tovább. Vagy megkérdezi őket valamiről és egy együtt gondolkodás alakul ki tanár és diák között. Aztán a tanárnak lélekjelenléte kell, hogy legyen. Találja fel magát, és azzal a lazasággal kell bemennie egy osztályterembe, hogy nem feltétlenül azt fogom csinálni, amit elterveztem. Lehet, hogy el kell engedjem majd a terveimet.”
